Móser Zoltán: Olvasatok IV. - Magyar írókról, költőkről, versekről

„A magyar irodalomra vonatkozó szemléletünk iskolás emlékeinkből tevődik össze – írja Szerb Antal a Magyar irodalomtörténet előszavában. – Az iskolai irodalomtanítás rendkívüli haszna, hogy bizonyos közös szellemi alapot ad minden magyarnak. De veszedelme is van az iskolai irodalomtanításnak: hogy irodalmunk mindvégig megmarad csak iskolai emléknek, nem válik a felnőtt ember életének eleven részévé. A legtöbbünk diákkorában olvasta utoljára, több-kevesebb lelkesedéssel Vörösmartyt és Arany Jánost és azóta tiszteletteljes nemtörődéssel gondol rá, akár Tacitus szövevényes mondataira vagy a Pythagoras tételére. A magyar klasszikusok elválaszthatatlanul összetársulnak a tudatban az iskola, a tankönyvek álmos és nyomasztó levegőjével és minél távolabb kerülünk a tankönyvektől, annál távolabb kerülünk a magyar klasszikusoktól is. A róluk alkotott véleményünk megmarad ugyanúgy, amint tanáraink kérlelhetetlenül belénk oltották – éppoly kevéssé jut eszünkbe ezt a véleményt revideálni, mint ahogy nem vonjuk kétségbe a Pythagoras tételét. Pedig a legtökéletesebb tankönyv, a legszuggesztívebb tanár is csak egy kis részét mondta el annak, amit a magyar irodalomról tudni kellene: előadásuk a diák értelméhez volt mérve és hallgatagon ment el a legmélyebb emberi mozzanatok mellett, mert azok meghaladták a diák érettségi fokát, így válik Vörösmarty és Arany János ifjúsági íróvá. Munkájuk rejtett mélye, érett szépsége, amit csak éretten közelíthetünk meg, ismeretlen sziget marad.” Erre a félig ismert szigetre próbálunk evezni, ez a szándékunk ezzel a sorozattal.
 

Az itt szereplő írók, költők a 20. században születtek: fele 1945 előtt – ők voltak az „élő klasszikusok”, – a könyv második részében azokról lesz szó, akik ma sokáig a „fiatal írók” besorolásban szerepeltek! Ezek közül néhánynak csak a nevét említik meg a tankönyvek, ami a tananyag bősége miatt érthető is. Én itt azért (is) szólok róluk, mert ha kell, egyikből vagy másikból akár választható érettségi tétel lehet. De a fő ok az olvasás: érdemes olvasni és nem elfelejteni a volt élőket, és a volt fiatalokat, akik már nincsenek közöttünk.
 

Befejezésként Petrarca egyik előszavából idézek: „Nem is rabolom idődet tovább, de szükséges volt előrebocsátanom e levelet mintegy könyvem ismertetőjeként, hogy megismerd szándékomat. Ha pedig ilyesmit írunk, ügyelnünk kell az arányokra, nehogy egy túl hosszú előszó elnyomja a rövid könyvet, akár egy óriási fej a kicsiny testet. Mert semmi sem szép, ha híján van a mértéknek, s részei nem arányosan oszlanak meg.”