Juhász Zoltán - Török Tibor: ZENEGENETIKA

Bevezetés

Az összehasonlító népzenetudomány a XX. sz. elején tűzte ki céljául a népek zenei anyanyelveinek leírását, ezen anyanyelvek kapcsolatainak kimutatását, és végső soron a zene ősforrásainak feltárását. Úttörői között volt Kodály Zoltán és Bartók Béla – nagyban az ő munkásságuknak köszönhető, hogy hamar megszülettek az első jelentős eredmények, és ezek közt előkelő helyet foglalnak el azok, amelyek éppen a magyar népzenére vonatkoznak. A népzenei kultúrák kétségtelenül meglévő kapcsolatai szükségszerűen vezetnek a kérdéshez: milyen történelmi okai vannak a zenei „nyelvrokonságoknak”.
Erre a kérdésre kevés reménnyel kaphatunk választ a csupán néhány évszázadra visszatekintő írott források alapján. Korunk egyik legfiatalabb és leggyorsabban fejlődő tudománya, az ősi emberi maradványok vizsgálatára szakosodott archeogenetika az írásbeliség időhorizontját sok ezer évre tágítja, azonosítja az egyes ősi kultúrákban meghatározó genetikai típusokat, azok terjedési irányait és időrendjét. Ugyanakkor az archeogenetika az ősi népességeket csak azok tárgyi kultúráival kapcsolja össze közvetlenül, szellemi kultúrájuk néhány elemére csupán a tárgyi leletekből következtethet.

Munkánk alapfeltevése az volt, hogy a mai népzenei kultúrák közötti legmélyebb kapcsolatok éppen az archeogenetika által vizsgált ősi népmozgásokkal, genetikai – és kulturális – kölcsönhatásokkal függhetnek össze. Ezek feltárását a lehető legnagyobb népzenei és genetikai adatbázisok elemzésétől reméltük, a számítógépes adatbányászat matematikai elveire alapozva. A munka eredményei igazolták az alapfeltevés helyességét, és remélhetőleg jelentősen gazdagítják a zene – és benne a magyar népzene - ősforrásairól alkotott képünket. Ezekről az eredményekről számol be könyvünk.

Az összehasonlító, rendszerező népzenetudomány megalapítói a XX. sz. elején azt a célt tűzték maguk elé, hogy jól szerkesztett nagy népdal-gyűjtemények összehasonlító elemzésével a zene eredetére, kezdeti megnyilvánulási formáira derítsenek fényt (Hornbostel 1986). Ezt az elképzelést tette magáévá Kodály Zoltán és Bartók Béla is, eredendően a magyar népzene megismerése, tudományos leírása céljából (Kodály 1974, Bartók 1924). Látták ui. hogy az általuk összegyűjtött népdalok nagyon határozott rendszert alkotnak, és azt is látták, hogy a népzenében különböző régi korok stílusai rétegződnek egymásra, élnek együtt mind a mai napig. Írott források híján kénytelenek voltak tisztán a dallamok összehasonlítására alapozva azonosítani a zenei rétegeket. Ezek korát, keletkezésük időrendjét a magyarság őstörténetére és írott történelmére vonatkozó korabeli ismeretek alapján kellett megbecsülniük, a magyarsággal valaha érintkezett, ill. most érintkező más népek dallamaival való összevetés alapján. 

A zenei rendszerezés alapötletét Kodály egy finn kutató, Ilmari Krohn tanulmányából vette. (Krohn, 1902). A népdalok zenei elvű rendszerezése a XIX. századi szöveg-alapú rendezés helyett kevés visszhangra talált a nyugati zenészek között. Ezért írhatta Járdányi Pál még 1961-ben is: „Bartóknak 1943-ban, 40 évvel Ilmari Krohn nevezetes tanulmánya után még sajnálkoznia kell a zenei elv alapján rendezett népdalgyűjtemények hiányán. Pedig mily meggyőzően ír Krohn ennek fontosságáról: kifejti, szükség van rájuk, hogy tisztázhassuk, mely dallamok egy-egy nép sajátjai, s melyek internacionálisak. S az utóbbiak közül melyek ősi, egyetemes emberi termékek, és melyek sugároznak egy bizonyos nép kultúrájából szét szerte a világon.” (Járdányi 1961. In: Berlász, 43.o, 1974).
A zenetudománynak ezt az új felfedezését - a sok hasonló dallam-variáns zenei centrumát képző típusokból és a típusok alkotta nagyobb tömbökből, a történeti stílusokból álló, burjánzó zenei világot - maga az összehasonlító zenetudomány egyik atyja, Bartók hasonlította az élővilághoz. Miután kifejti, hogy a parasztság alkotó módszere nem a merőben új dallamok kitalálására, hanem a meglevők variálására és a sikerületlen variánsok elfelejtésére épül, a következőket írja: „Szűkebb értelemben vett parasztzene mindazoknak a parasztdallamoknak összessége, amelyek egy vagy több egységes stílushoz tartoznak. A szűkebb értelemben vett parasztzene tehát öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye: minden tanultságtól ment embertömeg ösztönszerű alkotása. Éppoly természeti tünemény, mint pl. az állat- vagy növényvilág megnyilvánulási formái. Ennek folytán egyedei – az egyes dallamok – a legmagasabb művészi tökéletesség példái.” (Bartók 1924. 1990 10. o.)
Bartók lényegében a mutációk kialakulásának, megerősödésének vagy eltűnésének örök körforgását látja meg a népzene életében, tehát egy olyan analógiára mutat rá, mely a népzene és az élővilág működésének hasonlóságát – így könyvünk alapgondolatát, a „zenegenetikai” megközelítést - is megvilágítja. Egy korábban végzett számítógépes elemzéssel ui. sikerült kimutatnunk, hogy ha két nép népzenéje között szoros rokonságot találunk, akkor 80% fölötti valószínűséggel várható, hogy genetikai rokonság is fennáll a két nép között, vagyis ha az átlagosnál nagyobb számú közös zenei típusuk van, akkor közös genetikai típusaik száma is nagyobb annál, amit a különböző népek között általában kimutathatunk (Pamjav & al. 2012). Ebből következett az a gondolat, hogy létezniük kell olyan genetikai és népzenei típusoknak, melyek több népben is egyszerre megtalálhatók, sőt, részarányaik is párhuzamosan - korreláltan - változnak a népek egy meghatározható körében.
Ahhoz, hogy erre a munkahipotézisre egzakt vizsgálatot építhessünk, először definiálnunk kellett a zenei, ill. genetikai típusok matematikailag világos fogalmát, majd ki kellett dolgoznunk a módszereket, amelyekkel bármely egyént, ill. bármely dallamot besorolhatunk valamelyik genetikai, ill. zenei típusba. Ezzel a besorolással megkaptuk a genetikai, ill. zenei típusok részarányait a vizsgált népességekben. Pontosan ezekre a részarányokra volt szükségünk ahhoz, hogy ellenőrizzük munkahipotézisünk helyességét. A részarányaikat korreláltan változtató genetikai, ill. zenei típusok megkeresésére kidolgoztuk az un. „iteratív rangkorrelációs algoritmust”, mely 50 mai nép (kultúra) genetikai és zenei típusainak elemzésével igazolta munkahipotézisünk helyességét (Juhász & al. 2019).

Ez vezetett arra az elhatározásra, hogy a napjainkban Magyarországon is rohamosan fejlődő archeogenetika jelenleg legteljesebb adatbázisát felhasználva, és zenei adatbázisunkat is a lehető legnagyobbra fejlesztve megvizsgáljuk, milyen párhuzamosságok látszanak a népzenei kultúrák és az eddig ismert ősi, valamint a jelenkori népességek kapcsolatai között. Ilyen kapcsolatokból ui. következtethetünk a népzenei kultúrák korára és az azokat hordozó, ránk örökítő ősi népességekre is. Közelebb juthatunk tehát az összehasonlító népzenetudomány atyjainak eredeti céljához, és ugyanakkor a magyar népzene gyökereinek megismeréséhez is. Talán még az archeogenetika kérdéseinek megválaszolásában is segíthetünk, ősi népességekhez köthető, ugyanakkor máig ható zenei kapcsolatok feltárásával.

Juhász Zoltán - Török Tibor
Zenegenetika
Népzenei kultúrák ősforrásainak kutatása
archeogenetikai és matematikai eszközökkel

Kiadja a Magyar Kultúra Kiadó Kft.
Felelős kiadó: Takács Szilvia
Szerkesztő: Takács Zsolt
Lektor: Dr. Pamjav Horolma - genetikus
Lektor: Dr. Szabó György - fizikus
Lektor: Dr. Sipos János - népzenekutató
Tördelés, borító: Vértes Kornél
Nyomdai munkálatok: Táltos Nyomda
www.mkkiado.hu